32. rész

Miután megittuk kávénkat; ami alatt rájöttem, hogy ő simán feketén issza; megegyeztünk abban, hogy a maradék egy és fél órát értelmetlen televíziós sorozatok nézésével töltjük a nappalijában. A konyhát elhagyva követtem Harry-t, aki ragaszkodott ahhoz, hogy előbb letakarítsa a dohányzóasztalt, mert az ’ piszkos ’ volt. Készen léte után leült, majd én is követtem és a bal oldalára huppantam le, tőle nem messze.

Szinte azonnal Harry megragadta a karomat, és testünk máris összeért. Karjait derekam köré kulcsolta, és testének melege lassan felmelegített engem is, így nem reszkettem már. Felnevettem, mikor Harry lélegzete megcsapta fülemet.

„Mit akarsz nézni?” Kérdezte, majd ő is nevetésben tört ki.

„Nos, igazából annyira nem szeretek TV-t nézni, de te milyen műsorokat szoktál nézni?” 

Érdeklődtem, míg arcomat felé fordítva szemkontaktust nem vettünk fel.

„Szerintem én kérdeztem előbb.” Kötekedett és játékosan felhúzta szemöldökeit.

„Igaz, de ez a te házad.” Vontam vállat.

„Úgy érzem hosszú lesz ez a mai nap.” Kacagott, én pedig nem hezitáltam és vállába bokszoltam egyet.

„Hé. Nézd ezt.” Mondta, és kezeivel ismét magához ölelt. A mosoly, melyet próbált elrejteni, végigsuhant arcán. Miután megnéztünk egy Ki vagy, doki? részt, melyet Harry ajánlott, én pedig számtalan viccet mondtam arról, hogy Harry inkább egy Walking Dead típusú rajongónak tűnik, a fiú felállt mellőlem és eltűnt egy ajtó mögött, mely valószínűleg a hálószobája lehetett. Pár perc múlva, egy sokszor használ barna dzsekiben és a szokásos fehér pólójában jelent meg. Kezében egy krémszínű kötött pulcsit tartott, melynek ujjai fel voltak hajtva; és mielőtt újabb poén hagyta volna el a számat már a kezembe is nyomta.

„Fel kellene venned, hideg van odakint.”

Megráztam a fejemet.

„Nem, nem minden oké.”

„Hat fok, ha van.” Tiltakozott Harry, és újra felém tartotta a pulcsit.

„Oh, halálra fogok fagyni, teljesen kihűlök.” Viccelődtem.

„Csak kérlek.” Motyogta Harry, és most ismét a kezembe nyomta. 

Lassan teljesen átvettem tőle, egy bólintással megköszöntem, majd áthúztam fejemen. Természetesen hatalmas volt rám, és valószínűleg Harry-re is nagy volt. Fel akartam nevetni, amikor elképzeltem Őt ilyen ruhában, de rájöttem, hogy ezt a hideg időszakokban használja, meg amikor itthon van.

A hosszú, és bő pulóver túllógott a kezemen, így kénytelen voltam felhajtani, egészen az övem magasságáig.

„Cuki vagy.” Biccentett Harry, amíg végigmérte testemet.

„Ahogy te is.” Bólintottam vissza, és kissé felkacagtam.

„Köszi.” Áradozott szarkasztikusan, ujjaival pedig végigszántott göndör haján.

Elsétált mellettem, és egyenesen a konyhába ment, cipőjének sarka pedig, minden lépését egy koppanással jelezte, hiszen csempézett volt a talaj. Számtalan szekrényt nézett át, és dúrt fel, míg tekintetével mindent átnézett, majd pár dollárt meg is talált. Rám mosolygott, melyet viszonoztam, de mosolyom nem ért a fülemig. 

Alig volt magára pénze, hiszen egyedül volt, én pedig könnyen megkérhettem volna a szüleimet, hogy adjanak egy kis pénzt, melyet pillanatokon belül a kezeimbe nyomnának. Hoztam volna magammal, ha tudom, hogy Harry-nek ilyen kicsi a fedezete. 

Ezután a kocsijához siettünk, a levegő egyértelműen melegebb lett, hiszen a nap is előbukkant már. A csiripelő madarak összehangolt dalolása és a szöcskék ciripelése volt hallható, ahogy lesétáltunk a beton járdán, én pedig szórakozottan szívtam magamba a friss levegőt. A felhők fehérek voltak, és ezzel emlékeztettek arra, hogy a reggeli hideg nem fog egyhamar elmúlni.

Behuppantam az anyósülésre, Harry pedig simán csak beült a kormány mögé, gyorsan bekapcsolta a rádiót és valami heavy metal zenét hallgattunk. 

Ahogy végig haladtunk az utcán, nem tudtam megállni, hogy a szemem sarkából ne Őt figyeljem, ahogy a fejét a zene ritmusára ingatja nagyon szórakoztató. Harry hamar rajta kapott és megdermedt.

Amikor pirosat kaptunk, megköszörülte a torkát, és ezzel együtt értetlen arckifejezésével felém fordult.

„Mit nézel?” Kérdezte komolyan, szemöldökeit összehúzta, és szemeiben látszott, hogy kissé ideges.

Szerencsére nyers pillantása nem tartott sokáig, mivel a lámpa zöldre váltott, ajkán pedig egy félénk mosoly jelent meg.

„Nem biztonságos zavarni a vezetőt.”

Nem tudtam megállni a szemforgatást, melyen Harry elnevette magát.

„Tudom, tudom.” Ráztam meg a fejemet, majd az ablak felé fordulva kezdtem nézelődni.

Homályosan, de láttam a multinacionális irodákat és üzleteket, egy idős házaspárt, akik éppen várták, hogy a lámpa váltson. Biztosan fogták egymás kezét, a férfi le nem vette a szemét a hölgy arcáról, aki türelmetlenül vártam, hogy mehessenek.

Az idős hölgy már biztosan nem veszi észre ezt, de számomra szívmelengető, ahogy annyi együtt töltött év után, a férfi még mindig úgy tekint rá, mintha akkor látná először. 

El tudom képzelni, hogy mennyit civakodtak, mennyi nézeteltérésük volt, hogy milyen durva változásokat, helyzeteket kellett átvészelniük azokban az években, és mindazon, amin túlmentek, a férfi még mindig így tekint rá.

Követtem őket a tekintetemmel mindaddig, amíg már csak elmosódott alakok lettek, majd Harry folytonos dudálása visszarántott a jelenbe.

„Kibaszott forgalom.” Motyogta, míg ujjaival megmasszírozta orrnyergét.

Harry biztos észrevette, hogy Őt figyelem, hiszen beszélni kezdett.

„Egy penny-t a gondolataidért?” Kérdezte egy fondorlatos mosoly kíséretében.

„Mit szólnál egy negyedért a tiedért?” Érdeklődtem, hiszen tudni akartam, hogy mit forgat a fejében.

Láttam, ahogy Harry beharapja tudata nélkül az alsó ajkát, és ahogy lassan magába szívta a levegőt 

az egyik szemöldöke megemelkedett.

„Nos, hol is kezdjem?” Itt van ez a hihetetlenül szép lány, aki itt ül mellettem a kocsimban, érzem, ahogy figyel engem, míg vezetek és én ezt teljes mértékben imádnivalónak találom. Fénylő kék szemei vannak és biztos vagyok benne, hogy a görnyedtsége a fáradtságtól van. Egyébként meg azt kérdezgetem magamtól, hogy ’ Miért nem a hátsó üléseken vagyunk már? ’”

Megráztam a fejemet és az ülésnek dőltem, míg akaratlanul is egy nevetés hagyta el ajkaimat.

„Mond ki, amit gondolsz, miért nem vagy ott?” Beszéltem szarkasztikusan, amit Harry egy vigyorra lereagált. 

„Szerintem valaki lóg nekem.”

„Amint a plázába érünk, én állom az első fizetést.”

A parkoló teljesen üres volt, most semmi sem volt elfoglalva. Klisé vagy nem, olyan hatást keltett, mint egy szellemváros, az egyetlen jele az életnek egy anyuka és a fia volt, na meg jó pár üzletember.

„Nos, megmerem kockáztatni, hogy a hétfők elég lassú napok.” Vicceltem. 

„De így olyan, mintha a pláza csak a miénk lenne.” Nyomatékosította Harry.

„Mi van akkor, ha egy rendőr megkérdezi, hogy miért nem vagyunk iskolában? Hisz megtehetik, igaz? Akkor mit fogunk tenni?” Kérdeztem keresztezve a kezeimet mellkasom előtt, amíg sétáltunk.

„Biztos vagyok benne, hogy ez nem fog megtörténni.” Vont vállat, majd megragadva a kezemet vezetett egy különös bolt felé.

„Teljesen meg vagyunk húzatva.” Motyogtam, majd elszakítottam Harry-ről a tekintetemet, hogy felfedezhessem az ínycsiklandozónak tűnő édességeket kínáló helyet. Tipikus cukrászda volt, a fal mellett üveg tartókban különböző csokoládék és édességek voltak elhelyezve.

„Miért hoztál ide?” Kérdeztem, ezzel megtörve az újfent fennálló csendet. 

„Ki nem szereti az édességeket?” Kontrázott Harry ártatlanul, és ez engem nevetésre késztetett.

„Tusé.” Bólintottam.

Harry visszabiccentett, majd a fal felé fordult.

„Szóval miért sóvárogsz ezen a kedves hétfői reggelen?” Érdeklődött egy mosollyal az arcán. Kezeit a zsebébe süllyesztette és lassan felém fordult.

„”Megvagyok.” Viszonoztam mosolyát, és gyorsan összefogtam magam előtt kezeimet. Előre hátra billegtem a sarkaimon, míg Harry zavarodottan nézett rám, és fejét egy kissé balra döntötte.

„Nem kérsz semmit?” Kérdezte.

„Nem, köszönöm.” Motyogtam, és elszakítottam róla a tekintetemet.

„Oh, Harley, gyerünk már.” Nyaggatott.

„Nem, komolyan mondom Harry.”

Harry tapsolt egyet.

„Oké, nem probléma. Most megyek és rendelek én magunknak.” Mondta, majd hirtelen megfordult.

„Ne, nem, kérlek Harry.” Kérleltem meggondolatlanul.

Harry teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a könyörgésemet, és már is végigjáratta a szemét a helységen. Megakadtam a tekintetem a pénztáron, ahol egy fiatal, a húszas éveiben járó lány rágózott visszataszító módon, míg telefonját nyomkodta.

Teljesen elveszettnek éreztem magam, mindaddig, míg Harry meg nem kocogtatta a vállamat. Felnéztem rá, Ő pedig nagyra nyílt szemekkel figyelt, míg hátratartott kezével elrejtett tőlem valamit.

„Mit választottál?” Kérdeztem, és próbáltam nyújtózkodni, hogy belássak mögé. Harry elforgott, így feleslegesen próbálkoztam, de egy nevetést kiváltott belőlem.

„Rendben, akkor ne mond el.”

Harry rám kacsintott, mielőtt a pénztárhoz ment, hogy fizesse az édességeket. Nem tudtam még így se rájönni, hogy mi volt az, de amikor esélyem lett volna rá, a lány elvette és egy barna zacskóba helyezte őket.

Az egész 3.50 dollárba került, és mikor rájöttem, hogy nem is volt annyira drága, nagyot sóhajtottam. Magamban megjegyeztem, hogy ezt később vissza kell fizetnem.

Harry visszasüllyesztette a zsebébe a tárcáját, majd visszasétálva hozzám megragadta a kezemet és kivezetett az üzletből. Elég gyors volt, és mielőtt még feleszmélhettem volna már egy padon ültünk.

Előhúzta a tasakot, majd a zacskót kinyitva elővett két cukorka karkötőt. 

Harry felvette a sajátját, míg az enyémet felém nyújtotta. Ez idő alatt édes mosolya levakarhatatlan volt arcáról.

„Vedd fel.” Mondta engem noszogatva.

„Oké, rendben.” Nevettem, majd felhúztam csuklómra.

 

Felnéztem Harry-re, aki azonnal puszit nyomott arcomra.

„Most már nem csak egyforma nyakláncaink, de egyforma karkötőink is vannak.”

Hagyjatok magatok után nyomot! Puszi.

31.rész

„Nem, nem, iskolába kell mennünk.” Ráztam a fejem kétségbeesetten, és feljebb ültem a nyikorgó bőrülésben.

„Bízz bennem.” Sóhajtotta Harry, szemeit szórakozottan összehúzta, ahogy kifordult a zsúfolt autópályára.

„Fordulj vissza.” Követeltem.

„Nem” Vigyorgott Harry.

Továbbra is ráztam a fejem,

„Komolyan, nem kerülhetek megint bajba.”

Harry megforgatta a szemeit,

„Nem fogsz bajba kerülni. Csak bízz bennem, oké?”

„Hova viszel?” Kérdeztem ezúttal már követelve a választ.

Teljesen biztos voltam benne, hogy meg is kapom azt.

„Már mondtam, hogy majd meglátod.”

„Mondd el, vagy különben kinyitom az ajtót és kiszállok.”

Harry felhorkant és beharapta az alsó ajkát.

„Komolyan mondtam, ugye tudod? Meg fogom csinálni.”

„Nem fogod, amíg zárva van az ajtó.” Mondta szarkasztikusan.

„Akkor lehúzom az ablakot. Kiugrok.” Vontam vállat. Próbáltam minél komolyabbnak és határozottabbnak látszani, de a szavak gyengén és félénken hagyták el a szám.

Láttam, ahogy a szája sarka megrándult, próbálta visszatartani a mosolyát egy nagy levegővétellel.

„Tényleg eltörnéd néhány csontodat az iskoláért?”  Kérdezte, de a mondat vége nevetésbe torkollott.

Nem volt időm válaszolni mielőtt Harry folytatni kezdte, de ezúttal sokkal komolyabb volt,

„Arra gondoltam, hogy szívesen lógnál velem. Talán elmehetnénk a plázába?”

Megdörzsöltem a szemeim,

„Nem értem, miért nem mehetünk iskolába. Még van, egy csomó időnk mielőtt becsengetnek.”

„Hülye iskola.” Vágott vissza gyorsan Harry.

„Fordulj vissza.” Csattantam fel.

„De hétfő van!” Sziszegte.

„Nem szeretnék holnap pótolni.”

„Kérlek.”

„Nem.”

„De baby.”

„Légy szíves ne hívj így.”

„Gyerünk már.”

„Nem Harry.”

„Azt mondtam, hogy nem.”

„Értem se?”

„Harry – ”

„Egyébként mindjárt ott vagyunk.”  Vont vállat, komoly arccal.

„Pontosan, hol is?” Szűrtem a fogaim között.

„Szóval, a pláza még úgyse nyit ki, csak két óra múlva, ezért - ”

„Hol?” Ismételtem.

„Jesszusom, nyugodj meg. Arra gondoltam, hogy eltölthetnénk egy kis időt nálam.”

„Ha apa erre rájön, akkor meg fog ölni.” Motyogtam.

„Ne aggódj baby, először engem fog megölni. De sose engedném, hogy ez megtörténjen.”

Mielőtt reagálni tudtam volna, lekanyarodtunk egy félreeső utcába, ahol viktoriánus házak sorakoztak egytől egyig. Leálltunk egy meredek parkolón, ami feltételezhetően Harry házához tartozott. A ház fehérre volt festve, ami nyilvánvalóan évek óta nem volt kijavítva, ugyanis a festék néhány helyen már lekopott. Egy édes, kicsi dombon állt. Egy nagy tölgyfa árnyékolta be a tetőt, ami veszélyesnek tűnhetett egy-egy vihar alkalmával, de nem úgy tűnt mintha ez Harryt zavarná.

Felsétáltunk egy kövekkel kirakott ösvényen a verandára, ahol Harry kinyitotta az ajtót, a dohos szagot, valószínűleg a szennyes okozhatta. A nappaliba volt egy átlagos méretű TV, egy kopott virágmintás kanapé a túlsó falnál, egy sötétbarna dohányzóasztal, ami teli volt gyűrött papírokkal.

A teljes légkör drasztikusan megváltozott, ahogy a nappaliból áttértünk a konyhába, fahéj és szegfűszeg illata üti meg az orrom. Az illat irányába néztem, és a pulton a tűzhely mellett megláttam egy vastag, klasszikus szakácskönyvet.

„Te főzöl?”  Kérdeztem gyorsan Harryre nézve.

El volt foglalva azzal, hogy elrejtse előlem a könyvet, mielőtt rám nézett.

„Uh, igen, egy kicsit.” Vont vállat, mielőtt figyelmét újra arra fordította, amit eddig csinált.

„Miket szoktál készíteni?” Kérdeztem, egyre jobban érdeklődve a téma iránt, mint Harry.

„Mindenfélét.”

Odamentem a könyvhöz, és amikor közelebbről megvizsgáltam, észrevettem, hogy szakadt volt, és néhány lap is ki volt esve belőle. A kötés meg volt törve és az előlap szinte olvashatatlan volt.

„A nagymamámé volt.” Mondta Harry.

„Ember, jó szakács volt.”

„Mi volt a specialitása?” Kérdeztem rámosolyogva.

„Mmm…Lasagne.” Bólintott hatalmas vigyorral az arcán.

„Sose tudtam úgy elkészíteni, ahogy ő, akárhányszor is próbáltam.”

„Szóval tényleg főzöl?” Billentettem oldalra a fejem.

Harry halványan bólintott és helyet foglalt az egyik széken a négy közül az ebédlőasztal körül,

„Amikor a nagymamám nekem adta, oké – ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha is volt szerencsém megismerni. Én csak szerettem volna valamit, ami emlékeztet rá, tudod? A nyomába akartam érni valahogy. Ezt gondolom.  És ez a főzés.”

Mielőtt kérdezni tudtam volna, Harry folytatta,

„Ez az ő háza egyébként. A nagyszüleimé volt, ezt kellene mondanom, de a nagyapám sok, sok évvel ezelőtt meghalt. Alig egy hónappal előtte, hogy börtönbe mentem, ő is meghalt. Én és az apám éltünk itt, de mielőtt pislogtam volna egyet, ők … eltűntek. Magamra hagytak, egyedül.”

„Hogy tudod fenntartani?”  Alig tudtam feltenni ezt a kérdést.

„Szerencsére, a nagyszüleim kifizették. Hihetetlenül szerencsés vagyok.”

Kikerekedtek a szemeim,

„Igen, az vagy.”

„Kérsz egy kávét? Vagy talán egy teát? Kaptam egy csomó cukrot.  Vagy jobban szereted a mesterséges édesítőszert?” Kérdezte Harry, teljesen más irányba terelve a témát.  Az édes mosolytól az arcán elpirultam.

„A kávé jó lesz. Cukorral.”

30. rész

Aznap este, mikor lefeküdtem még tisztán láttam magam előtt, ahogy Harry felettem támaszkodik az ágyamon. Míg szavak hagyták el száját, rövid haja arcába hullott és pillantása, személyisége; biztonságban érzem magamat tőle. Védettnek.

Új hét lesz és a fákról már hullni kezdenek a nemrég halványzöldes levelek, melyek most már narancssárgában és citromsárgában pompáznak. Az ég egyre unalmasabb lett és észrevehetően lehűlt a levegő, így muszáj volt már kabátot hordani. Kedden a nagy sietésben otthon hagytam a dzsekimet, szóval Harry odaadta nekem a sajátját, míg az iskola bejáratához értünk. Egy perces séta sem volt és megmondtam neki, hogy nem fázok, de Harry-nél nincs olyan, hogy nem.

Azokban a napokban egyre közelebb éreztem magamat Harry-hez, a védjegyévé vált mosolyét már szükségesnek éreztem látni, amikor reggelenként beszálltam a kocsijába. Már nem tudnám nélküle elképzelni a reggeleket, és mókás, energiával teli éne mindig észhez térít. Őszintén nem tudom milyen voltam nélküle. 

A büntetés hétfőjén egy teremben voltunk néhány másik diákkal, akik eléggé nem törődőnek néztek ki. Nem beszélgettek csoportokban csak a telefonjukat nyomkodták, vagy valahol távol jártak és néztek ki a fejükből. Egy ócska matek teremben voltunk régi poszterekkel és felszerelésekkel, amik feltehetőleg a ’80-as években jelentek meg. 

A tanár, akik szemmel tartott minket Mrs. Elliot volt, egy angol tanár. Engem sosem tanított, de láttam már itt.  Vékony, fekete keretű szemüvege és pici orra volt. Haja hosszú, sötét és hullámos volt, a vörös magas sarkújának sarka hangosan kopogott a talajon, amikor belépett a terembe. 

Meglehetősen fiatal volt, talán a harmincas éveiben járhatott, de ennek ellenére nagyon szigorú volt.

A Harry-re vetett pillantásából tudtam, hogy nem kedveli őt. Természetesen ez nem zavarta Harry-t, helyette kényelmesen felrakta cipőstül a lábait a padra. Mrs. Elliot élesen ránézett, de Harry meg sem mozdult, csak egy apró mosolyra húzta ajkait. Ahelyett, hogy rászólt volna Harry-re, és én ezt vártam, egyszerűen megsimította az arcát, majd újra a komputerének szentelte a figyelmét. 

Nem vettem még észre, hogy az emberek ennyire tartanak Harry-től, egészen eddig a pillanatig, hiszen amint megpillantották gyáván hátrálni kezdtek. A hét minden napján, amikor Harry-vel végigsétáltunk a folyosón, láttam, hogy az emberek miként tekintenek rá, vagy ha pontos akarok lenni, most már rám is. Többen igazából nem néztek ránk, inkább a földre szegezték a tekintetüket. 

Szerencsére azon a héten kerültük a bajba kerülés lehetőségét. Harry távolságot tartott, és nem jött hozzánk, ahol az ablakon keresztül bemászhatott, de természetesen töltöttünk együtt egy kis időt. Szerdán iskola után elmentünk enni, de ekkor nem csak egy utcán át kellett vezetnie. Ez egy fél órás ingázás volt a mi kis városunktól, Charleston-on kívül, de nem bántam.

Valamilyen okból kifolyólag azon a napon lecseréltem a farmeremet szoknyára.  Nem tudom, hogy Harry édes hangja miatt volt, amikor hívott telefonon, vagy azért mert egyszerűen ilyen kedvem volt, de most ezt viseltem. Egyszerű és fekete volt, hosszúsága nem volt hosszú, hiszen a combom közepéig ért. Egy halványrózsaszín pólót vettem fel hozzá, és begyűrtem a szoknyába, fehér Toms-om tökéletesen illett hozzá. Amikor beültem Harry kocsijába, észrevettem a vigyorát. 

„Mi az?” Érdeklődtem.

Kezével végig szántott haján, hogy félretűrje rakoncátlan tincseit. 

„Aranyosan nézel ki szoknyában.” Vonta meg a vállát.

Az egész úton Harry csak fecsegett és fecsegett, hogy az övéké a legjobb szósz egész Nyugat- Virginiában, és hogy minden szósz, amit eddig kóstolt egy kicsit sem hasonlított egymásra. Hüvelykujjával a kormányon dobolt, míg beszélt, és ezt csak akkor csinálja, ha izgatott vagy türelmetlen. Ebben az esetben mindkettő volt. 

Amikor megérkeztünk az étteremhez, Harry rendelt nekem, a gyengébb csirke szárnyakból, mert állítása szerint az erős szárnyakat nagyon megfűszerezik, így nem lehet érezni az igazi ízét. Nem tudtam, hogy igaza lesz. Nem vagyok a csirkefalatok legnagyobb rajongója, de be kell vallanom, hogy nagyon lenyűgözőek voltak, apa biztosan imádta volna. A szósz sűrű és édes volt, de egyben meleg és ízletes.

Elkerülhetetlen volt, hogy Harry ne legyen az állán maszatos, és amikor szóltam neki, úgy tett mintha tanácstalan lenne. Végül, és Harry elégedettségére a saját hüvelykujjammal töröltem le. Az arcomra nyomott apró csókjával jutalmazott, és ez váratlan volt. Félénken elpirultam és kínosan megtöröltem az ujjamat a pólómban. 

Végül is ez egy jó nap volt, és, hogy még Harry tetőzze a dolgokat elvitt fagylaltozni ezek után. Ez egy aranyos kis kávézóban volt, valahol a semmi közepén, de voltak vendégek, két család fiatal gyerekekkel. 

Az egyik kislány teljesen rémülten tekintett Harry-re. Egy imádnivaló halványkék és fehér pöttyös szoknyát viselt és halvány szőke haja két copfban volt, melyek hullámokban végződtek. Fekete hajgumival volt összefogva és kezeit maga előtt összefonta. Harry rápillantott és észrevette, hogy őt bámulja, majd zavarodottan rám nézett. Megvontam a vállam, ő pedig szemeit forgatta,

Visszafordult a lányhoz és a lány szemei azonnal felcsillantak. Lassan közelebb jött hozzánk, amíg vagy egy méter volt közöttünk, majd Harry-nek mutatta az ujjával, hogy guggoljon le, így szemtől szemben lehetnek. Tette, amire kérte és komoly arckifejezésétől majdnem elnevettem magam. 

„Te-teszik a fülbevalód.” Dadogta, és szégyenlősen összekulcsolta kezeit háta mögött. 

„Köszönöm.” Kuncogott Harry.

Folytatta Harry tanulmányozását, és tudtam, hogy Harry kezd ellazulni, de nem mozgott.

Láttam, ahogy Harry összerándult, amikor a lány óvatosan felemelte kezét és végig futtatta szemöldök piercingjén ujjait, a lány szemei elkerekedtek.

„Ez is nagyon tetszik.” Motyogta, míg lassan beszélt.

„Um… köszönöm.” Mosolygott Harry.

„Szerettem volna a fülemet kilövetni, de anyu nem engedi.” Sóhajtott a lány.

Harry halványan biccentett egyet, 

„Megígérsz nekem valamit?” Kérdezte Harry, és fejét játékosan félrebiccentette. 

A lány izgatottan bólintott, mire Harry felnevetett.

„Hallgass anyukádra.”

A kislány gyorsan bólintott, majd hátrált egy lépést.

„A nevem Lily.” Csiripelte. 

Harry ismét felkuncogott.

„Én pedig Harry.”

A kislány kacagott Harry nevének hangzásán, majd visszament az anyukájához, aki kedvesen Harry-re mosolygott. 

Harry az egyik asztalhoz vezetett és próbált úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna, de ezt nem engedhettem el.

 

„Nagyon édes voltál vele.” Áradoztam.

„Nem, annyira nem bánok jól a kisgyerekekkel.” Harry idegesen felnevetett, és megdörzsölte nyakát.

„Nagyon megkedvelt téged, ugye tudod?” Hümmögtem, és halványan rámosolyogtam. Harry nem mondott semmit, ehelyett megkérdezte, hogy milyen fagyit szeretnék, így tud rendelni nekem.

Elfeleztünk egy banános fagyit, mert az adag hatalmas volt egy személy számára, de végül Harry hagyta, hogy én egyem meg.

A harmadik hét a suliban ugyanúgy kezdődött, mint az utóbbi kettő, lassú és fáradalmas. 5:30-kor kikeltem az ágyból és egy gyorsan lezuhanyoztam, azt gondolva, hogy a fáradt testemnek szüksége van egy kis meleg vízre. Felvettem egy farmert és egy újlila pólót, amit a szekrényem hátuljában találtam a fehér Vans-om mellett, majd megragadtam odalent egy csomag müzli szeletet és már az ajtóhoz indultam. Mint mindig, Harry most is az utca végén várt rám, a hátsó világítása az autónak kissé világosabbá tette a még mindig nagyon sötét eget. A nap még csak most kezdett valami fényt adni a horizontnak, és ekkor már 6:30 volt. Az órák 7:25-kor kezdődnek, tehát rengeteg időnk volt még addig.  

Amint beültem az autóba Harry felé fordultam, aki a kezében egy barna papírzacskót tartott.

„Vettem neked reggelit.” Mosolygott.

 

„Van müzli szeletem.” Mondtam, felmutatva a szürke zacskót.

„Og ne már, ez nem elég.” Erősködött, majd a zacskót az ölembe helyezte.  Gyűrődés hangja 

hallatszott, mikor felvettem.

Kinyitottam és kivettem egy krémsajtos bagettet és porcukros fánkot.

„ Van benne Boston Cream is.” Motyogta. 

„Köszönöm.” Nevettem, és beleharaptam a bagettbe. Krémsajt kezdett folyni az oldalán, de nem nagyon törődtem vele. Csak miután megnyaltam ajkaimat a gyomrom korgott egyet. Tudtam, hogy Harry is hallotta, mert azonnal nevetni kezdett. 

„Tudtam, hogy az a kis müzli nem lesz elég.”

Haraptam mégegyet.

„Oh fogd be.”

Elfogyasztottam a reggelimet, és észre se vettem, de már az ikolát hagytuk el, majd Harry beszélni kezdett. 

„Nem megyünk ma iskolába.” Jelentette ki egyszerűen.

 

Szemeim azonnal elkerekedtek.

„Akkor hova megyünk?” Kérdeztem tele szájjal.

Elkaptam a tekintetét a visszapillantóban.

„Majd meglátod.” Válaszolt rejtélyesen.